Mindenki méltatlankodva nézett ki az ablakon. Eső, épp most?! Borzasztó, nincs nálam esernyő! A forróságban a hirtelen jött zuhé a levegőt felfrissítette, az embereket pedig, idegessé, rohanóvá tette. Annak ellenére, hogy néhány perce verejtékező homlokkal ők maguk magyarázták a mellettük utazónak, hogy valami kis eső jöhetne már, hisz borzasztó ez a meleg…
Az izzadt, kimelegedett járókelő elégedetlenül állt be a buszpályaudvar előtti fedett területre… A hirtelen jött, üdítő cseppek okozta bosszúság eluralkodott a zsúfolt tömegben. S néhányan, az eső csitulásával, úgy döntöttek, a párás melegből jobb a hűs égi kristályok közé lépni, mint a szürke tömeg elégedetlen sustorgását hallgatni.
Nincs jobb érzés, mint belépni a permetező nyári eső fátylába. Az utca hirtelen kihalt lett… Mindenütt hatalmas, piszkos tócsákká változtak az előbb még áttetsző kristálycseppek. A néhány „siető” lassan, vigyázva lépkedett, hogy még véletlenül se legyen nedves.
És akkor megláttam őt. Hangosan nevetett, ugrált a pocsolyákba, és mindenkire rámosolygott. Nem kikerülte, hanem élvezte a tavacskákat. Nem tudom mi volt, egy kiskacsa, egy napsugár, vagy egy halacska…
Szinte szégyenkezve nézték, s a bosszúság mosollyá szelídült…
Szerintem egy esőlány volt, aki a pocsolyákba belepottyanva, mosolyával azt harsogta: ne vágj már fancsali képet, legyél te is esőlány!!!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.