Virtuális moleskine

Eső kering az utcán, s idebent 
a lámpa körül gyűrűzik a csend, 
ahogy ülök és várlak. 
Nincs más világ: magamba búvom el. 
Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell, 
ilyenkor óriás vagyok, 
aki elég magának, 
lebegek fönn, a csont-palack felett 
és az sem érdekel, 
hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.

Ülök és várlak. 
Mióta várok így? 

Emlékszem, meggyűltek az évek, 
feltornyosult a megvárattatás, 
közben mosoly fürösztgetett, közelség, 
jó szó, szívesség és kézfogás, 
lassanként gyanús lettem önmagamnak 
s előrebukván a jövő felé 
(hogy ki jön még és ki az, aki nem jön) 
belémfagyott a maradék lehellet 
és meggyűlöltem, akit várni kellett – 

és most eszméletem hideg falára 
kikönyökölve nézek innét, 
s mint az igazi boldogok, 
a tétovázó ifjúságra 
s a lépteidre gondolok.

Te vagy bennem a bizonyosság, 
az önvédelem és a gőg, 
a különbség, az azonosság, 
a fejtartás mások előtt. 
Ha jössz, a padló is megéled, 
körvonalat kap a világ, 
a tárgyak előrefeszülnek, 
türelmük szétveti az ajtót, 
lebiccenő fejem fölött 
a lámpa lélegző virág, 
jaj, nézd, hogy szeretek, 
szeretek várni rád, 

nézd, én, az egykori csavargó, 
hogy ülök itt, nyugalmi lázban, 
e mozdulatlan mozdulásban, 
ülök és várlak, várlak – 
állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz, 
még felmutatlak a világnak.

gergely ágnes