Biztos vagyok abban, hogy mindenki dédelget valami nagy álmot, valamit, amivel úgy érzi szeretné megváltani a világot. Amikor elkezdtem dolgozni, az első sértő kritikát egy a szakmába beleöregedett újságírótól kaptam: szerinte nyugodtan higgadjak le, mert a világot már Krisztus megváltotta, nekem nem kell.
Először dühöngtem, csapkodtam, aztán elkeseredtem. S utána rájöttem, hogy nem az az elkeserítő, hogy egy kezdő újságírónak értelmetlen kritikát küld, hanem az, hogy ő már nem akarja megváltani a világot. És bízom abban, hogy 40 év írás után, én még mindig meg akarom majd váltani a világot. Na, nem 24 éves fejjel, lendülettel, hanem 62 éves fejjel, lendülettel.
Sokszor jön egy pont az ember életében, és akkor határozott arccal, és kiegyensúlyozottnak tűnő tekintettel a következő gondolatot fogalmazza meg: sokat láttam, tapasztaltam és mindezek fényében, elmondhatom, a világnak nincs szüksége az én megváltásomra, sőt, egyáltalán semmiféle megváltásra nincs szüksége. Én már lehiggadtam, tapasztalt vagyok...
Pedig cseppet sincs így. Az életünknek állandó katarzisokra, megváltásokra, szeretetre, haragra, örömre, szerelemre van szüksége. Megváltásra, mely alatt, nem az isteni megváltást értem, hanem mindazt a személyes újra és újra meghalást, melyért én vagyok a felelős.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.