Engem kísér egy kísértet. Jobbára nappal, de mostanában éjszaka is. Nem idő, állapot függő. Az én állapotomé. Lomhán biceg, sántikál. Mindig öltönyben követ. Azzal áltatom magam, hogy a találkozásunk miatt veszi fel, de gyanítom, csak ez az egy felöltője van. Sosem szól. Én pedig némán követem a szememmel. A hangtalansága azonban ordító. A tekintetében ott a régről maradt tenni akarás. Folyton keres, kutat, cipel, pakol, benéz, szagol. Úgy szedi érdes kezébe az üres zacskókat, elszáradt kenyérdarabokat, üres flakonokat, mint aki a világ legfontosabb és legfelelősségteljesebb munkáját végzi. Bicegősen, öregesen és fáradhatatlanul. Nyoma sincs az értelmetlen élet agóniájának. Talán ezért is ordító a jelenléte - a mozgólépcső sok álfontos, áligyekvő embersűrűjében - a koldus tisztasága. Azt mondják bolond, és legyintenek. Akad, aki kicsit félrehúzódik, nehogy megingassa az elméletit.
Ma is igyekezett, bicegett, fontosan, elszántan és tiszta tekintettel. Ma is szíven ütött. Ma is lecke volt. Ő az én leckém.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.