Bolondok vagyunk.
Zavarodottak, és félünk.
Sohasem énekeltem neked hideg téli estéken.
Nem dúdoltam a füledbe halk, összefüggéstelen dallamokat.
Becéző, gyengéd dallamokat.
Nem énekeltem előtted, és nem is táncoltam.
Féltem, hogy megremegne a hangom,
és te nem értenéd meg, amiről a dal szól.
Féltem, hogy megremegne a térdem,
és te nem látnád meg bennem a tündért.
Csak egy fáradt, gyönge embert.
És ezt nem akarom.
Inkább hallgatok.
Hallgatunk.
Nézlek,
és a lelkem legmélyében,
egy elfelejtett, poros és sötét szögletben
énekel és táncol valami.
Amiről soha nem beszéltünk.
És amiről soha nem fogunk beszélni
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.