akkor majd csak próbálok levegőt venni,
némán hallgatni ahogy az eső vájatokban
csorog végig a reszketeg ablaküvegen, mint
olvadó hó a tűnő téli éjen, mikor apró
reménysugár cirógatja végig a félénk,
hidegtől terrorizált rügyeket, úgy
bontogatom érzékeimet, próbálgatom
érzéseimet rajtad, veled és néha
nélküled, míg lecseppen az utolsó
esőcsepp, aranylón hintázik az ablak-
párkány szélén, és mint Dalí órái, úgy
folyik le a fákról, a hirtelen köddé
váló, akaratos idő testet ölt egymás
karjában, mint sosem tapasztalt vágy
és én csak próbálok levegőt venni, hogy
élhessek együtt ezzel az érzéssel, amit sem
megfogalmazni sem megmagyarázni,
sem elüldözni nem tudok, nem lehet...
(fábián zita)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.