Vannak dolgok, amik az ember szívéhez nőnek… Melyek az életünk részeivé válnak, egy élmény, egy tárgy, egy pillanat, hely, vagy egy időszak… Sokszor látszólag megszokjuk őket, pedig erről szó sincs. Olyannyira fontossá válik, hogy már nem tudod eldönteni, hol a határ közted és közte…
Aztán egyszer csak lépned kell, de mint ahogy minden csomag nem fér a kezedbe, így néha vannak dolgok, amiket le kell tenned, meg kell találnod, hova tedd őket… Polcra, süllyesztőbe, szívedbe… Elmondhatatlanul nehéz a „megszokott” jót, szépet letenni, rámosolyogni és továbbmenni… Sokáig néz vissza az ember, de ha letettem, ha megtaláltam a helyét, akkor megvan a lehetőségem, hogy mosolyogva nézzek vissza… Ha cipelek tovább mindent, akkor egy idő után a kezed tele lesz, húzod, vonszolod magad után mindezeket, s az egyre nehezebbé váló teher elfeledteti veled a mosolyokat, szépet, jót…
Le kell tenned, hogy múltad legyen, hogy lehess büszke a múltadra… Le kell tenned, hogy ha elfáradtál, és a jövőt még nem ismerve visszafelé tekintesz, akkor mosolyogni tudj. S, ha mosolyogni tudsz, erőt meríthetsz…
Köszönet mindazoknak, akiknek köszönhetően mosolyogva tekinthetek a múltra, mert így van erőm és lehetőségem a jövő szemébe nézni…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.