Megdöbbentő, kikészítő, idegesítő, sőt még olykor ennél is több. Az egész olyan mint egy tévedés. Csak futsz, rohansz, és ki akarsz rohanni ebből az egészből. Futni addig, amíg a lábad bírja, amíg a mindent megváltó levegő utáni kapkodásban a térdedre támaszkodva, meredten nézed magad előtt a földet. Csak úgy, mintha a futás közben az egészet elhagyatad volna. Ott valahol a veríték közben az a nagy gond is egyszercsak eltűnt. Vagy legalábbis kicsit mintha megszűnt volna.
Fáradtan tekintesz magad mögé, hol hagyhattad el?
Az üres kimerültség tompán fáj.
Mi legyen, dönteni kellene, most oldjuk meg, vagy, a tompa üres fájdalomnak átadni a perceket...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.