Van olyan, amikor úgy érzed suhansz az úton, semmi sem állíthat meg, fényesek a fák lombjai, a síró is mosolyog és a víz is türkiz. S csak egyetlen pillanat, egyetlen aprócska szó, egyetlen lapozás a könyvben, s amit ott látsz - lehúz. A suhanás lomha mozgássá, visszahúzó erővé változik. Semmit sem érzékelsz igazán, szürkék a levelek, könnyes minden arc és pocsolyává változik a táj...
Nehezen nyelsz, apróra szűkül minden...
Kérdés, hogy miért pont most, miért pont velem... Le kell ülnöm az út szélére, oda ahol eddig suhantam...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.