Az, hogy valaki 24 évesen leül, és írni akar valamit magáról, másoknak, talán furcsának tűnik. Jönnek azok a gondolatok, hogy: mit tud huszonnégy év után az ember. Semmit. Valamit, vagy talán mindent. Azt hiszem olyan ez mint az öltések – nem vagyok túl jó varró, sőt mondhatni a gombok felvarrásához értek legfeljebb –, de ha szemügyre veszek egy hímzést megértem, miért egész. Látom, hogy nem a kirajzolt alakzat igazán a lényeg, hanem az, ahogy az öltések egymásba kapaszkodnak, ölelkeznek. Hogy mindegyik más színű, hogy egyik sem megy semmire a másik nélkül. Egyszerűen kibomlik, ha nem szorítja ölelően a mellette állót. S így – bár nem fizikailag – de mindegyik szem kapcsolatban vagy egymással.
24 év alatt, öltések százaival, ezreivel kerülsz kapcsolatba, nem is tudsz róla, észre sem veszed. Csak arra leszel figyelmes, hogy szorítod a melletted álló kezét valamiért. Talán nem is érted miért. Szorítod, mert ez a DNS-edben van. Ránézel, elmész mellette, mosolyt küldesz, vagy szomorúságot felé. Lényegtelen. Kapcsolatba kerültél vele. Ők voltak azok, akik a hímzésen messzebb kerültek tőled.
S ott vannak azok, akik melletted állnak, szorosan, támogatóan, segítően, figyelmesen, sokszor talán idegesítően és fullasztóan közel. De ott vannak, nem moccannak, és te sem. Ez benne van a dolog természetében.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.